HOGY MI IS A KÖZépPONT?
honlap nyitokepek 2019marc
Röviden: Önfenntartó szellemi, közösségi tér, alkotóműhely és adománybolt.
És kicsit hosszabban:
Egy tér, amely több dolognak is teret ad, több dolgot fog össze és kapcsol egy középpontba: 
- Elsősorban képvisel egy szellemiséget, mely természetesen közös szellemi munkában is megnyilvánul. Ezért e hely egyfajta szellemi műhely, vagyis: SZELLEMI TÉR.
Bővebben


HÍREK


Egy kedves ismerősünk (vásárlónk, adományozónk, beszélgetőpartnerünk) írását szeretnénk most közzétenni. Igaz, hogy a történet nem az adományboltunkhoz kapcsolódik, de - korábbi cikkünkhöz hasonlóan - arról mesél, hogy a tárgyak (és a tárgyak továbbadása) hidat építenek emberek közt térben és időben. Fogadjátok szeretettel Turnovszky Éva sorait.

(A kép illusztráció.)

"Régen"

Nagyon régi tárgyak jutottak eszembe. Mindegyikük rég-meghalt anyámhoz kapcsolódott. Amikor már igen öreg volt és látása megromlott, nem tudta felismerni régi kis karóráján a mutatók állását, ezért szereztem neki új, sokkal nagyobb karórát, aminek akkor nagyon örült, és utóbb évekig tudta is használni. Csakhogy az öregség, és számos egyéb baj mellett, a látás-romlás is tovább kísérte, így utóbb már ez az óra is túl kicsinek bizonyult.

Ezt még nem volt nehéz megoldanom: nyolc-tíz centiméter átmérőjű ébresztőórát találtam neki, világos számlappal, amit – akkor még – ismét jól látott, könnyen tudott használni. Az órácska az éjjeliszekrényén állt, ezért többször előfordult, hogy leverte. Ilyenkor én, vagy aki éppen ott volt, az felvette, visszatette a helyére, és az órácska zavartalanul járt tovább. Előfordult az is, hogy nagyon leverte, ilyenkor az a vekker elszállt a szoba másik végére, ahol csak a fal állította meg. A nagy ütéstől kis ajtaja kinyílt, kiesett, az elem is elgurult belőle, szekrény alól, dívány mögül kellett előkeresni. Miután összeszedtük a darabokat, és ismét összeállítottuk az órát, az – csodák csodája – ment, járt tovább zavartalanul. Szovjet gyártmány volt, mint a Szaratov hűtőszekrény, vagy korábban apám Pobjeda karórája, amit olcsósága miatt vásárolt meg, de évtizedekig hűségesen szolgálta, pontos volt – bár elég ronda. Túlélte apámat, halála után anyám odaadta – már nem emlékszem kinek. Ebbe a kategóriába tartozott az a hagyományos írógép is, amit akkori munkahelyemen használtam. Nagy volt, ormótlan és nehéz, erős fém karosszériával, de remekül bírta a strapát. Volt ezekben a szovjet gyártmányú tárgyakban valami tank-szerű. Jól látszott, hogy előállításuk során az esztétikum – mint luxus, azaz úri huncutság – egyáltalán semmi szerepet nem játszott. Erősek voltak viszont, mint a nagy Szovjetunió maga!

Az évek teltek, és így érkezett el anyám látás-romlásának újabb fázisa, amikor már a kis vekkert se látta jól. Először „nem ismerte ki magát” rajta.

− Túl sok mutatója van, nem tudom már, melyiket nézzem – mondta, és én ismét rájöttem a megoldásra.

Fali órát vettem, amit az ágya végénél akasztottunk fel úgy, hogy egyenesen rálásson. Örült neki, jól látta, ismét tudta követni az idő múlását − egy darabig, de aztán már nem. Látása is romlott, de általános egészségi állapota még annál is gyorsabban. Amikor már beburkolta, magába zárta a fájdalom, a szenvedés, egyre szűkülő világából mind kevésbé látott ki a külvilág történéseire. Messze voltak már tőle az olyan mindennapi világunkhoz tartozó dolgok, mint az óra állása, idő múlása. Csak néha szólt ki ebből a bezárt világból, ha testi szükségletei erre rákényszerítették.

Aztán meghalt.

Halála után a karórát barátnőmnek ajándékoztam, aki éppen akkoriban panaszkodott látása romlásáról és arról, hogy már „nem tudja kivenni” a pici karóra állását, amit hosszú évek óta hord, pedig hogy szereti azt a kedves kis tárgyat, férje ajándékozta meg vele, egy nevezetes alkalommal. Ő gyermekkorunk óta ismerte, szerette anyámat, így, amikor az ő óráját vittem el neki, kétszeresen is örömet okozhattam vele. Ezt látta, nehézség nélkül tudta használni néhány éve bekövetkezett haláláig. A pici órát utóbb leányának adta, aki tisztában volt a tárgy történetével, fontosságával anyja életében, és ennek megfelelően méltányolta az ajándékot.

A kis vekker – bár még mindig járt – anyám halálát követően már nem volt ajándékozható állapotban, így sajnálattal kénytelen voltam kidobni.

Hanem a fali óra! Valahogy ez kötődött az utolsó, legnehezebb, legfájdalmasabb időszakhoz. Feltétlenül meg akartam szabadulni tőle; egyszerűen rá se tudtam nézni!

Ezekben az években még nem volt Budapesten Adománybolt, voltak viszont kócerájok. Ezek kicsi üzletek voltak, melyek tulajdonosuk, vagy bérlőjük számára igen szerény megélhetést biztosítottak. Ők csak azt a tárgyat fogadták be, melyről valószínűsíthető volt, hogy eladható. Ilyenkor a tárgy „beadója” még néhány forintot is kapott a tárgyért, és szabályos papírt az ügyletről. Az én faliórámat szerencsére befogadta az a kis üzlet, ahová vittem. Nem tudtam megállni, hogy ki ne mondjam a látásból már felületesen ismert eladónak:

− Az anyámé volt, aki most halt meg. Rá se tudok nézni!

Bölcsen, öregesen nézett rám, és csak annyit mondott:

− Megértem…

Csakhogy a karórák tovább élték életüket. Mint megtudtam: a kicsi órát nem is leányának, hanem legidősebb unokájának ajándékozta barátnőm, aki örült neki, szerette, évekig hordta, és néha – bizonyos alkalmakra – még most is felveszi. Külön helye van a kedvenc bizsu és ékszer dobozában. Dehogy válik meg tőle, hiszen a nagymamáé volt! Ő ismeri a másik – a nagyobb méretű – karóra sorsát is. Azt barátnőm (a nagymama) halála után húga kapta meg. Szerette, viselte évekig. Hogy most is megvan-e azt nem tudja, mivel húga már évek óta külföldön él."