1848Ünnepi megemlékezést tartottunk a KÖZépPONT-​ban, komolyzenével és szónoklattal, huszárokkal és mézeskaláccsal. 
Házigazda: Illés Gergely

Az ünnepi beszédet Egyetértés 1848-ban címmel az alábbiakban olvashatjátok:

* * * (zene) * * *

Ha egyszer lehetett, máskor is lehet…
Ünnepelni és emlékezni jöttünk ma össze, különleges időkben, különleges körülmények között.
Március 15-​dikét írunk, az országunk, a nemzetünk, a közösségünk nagy napja ez. Éppen ma 172. esztendeje már, hogy elkezdődött mindaz, amit oly nagyra tartunk, hogy évről-​évre, újra meg újra, örömmel emlékezünk meg róla.

Jó kérdés, hogy miért fontos egyáltalán, ami szárba szökkent 1848 tavaszán? Miért annyira meghatározó ránk nézve, miért olyan szívmelengető nekünk a forradalom és nyomában az új kormány sikere, miért olyan tiszteletet parancsoló az a sok-​sok csata és ütközet, amelyek ekkor zajlottak le?

Talán már a megszokás visz minket arra, hogy valamit máshogy csináljunk ezen a napon, valami eltérőt a megszokottól, valami különöset március derekán. De hogy mit és miért teszünk ezen a napon, hogy miről is emlékezünk meg esztendőről-​esztendőre, gyakran úgy tűnik, hogy kissé homályos.

Hogy milyen üzenetet hordoz a reformkor, a forradalom vagy a szabadságharc, a ma élő magyarok számára, ki tudhatja azt teljes bizonyossággal? Talán azt, hogy minden tavasszal erőt meríthetünk belőle, hogy büszkén és örömmel tekinthetünk önmagunkra, mint közösségre, nemzetre, országra. Hogy olyan hagyomány örökösei vagyunk, amelyet méltán tarthatunk nagyra.

A XIX. század közepe a nagy eszmék ideje. Nagy eszmék járják át Európát, s benne a Kárpát-​medencét. Éveken, évtizedeken át dolgoznak tudós fők, közéleti tekintélyek a szabadság, az egyenlőség és a testvériség elveinek a gyakorlatba való átültetésén. Idehaza az 1840-​es években már roskadozik az ország asztala a megannyi újító elképzeléstől, a társadalom és a hétköznapi szokások rendjét átalakító javaslattól, amelyek egy új, igazabb, nemesebb Magyarország álmát hordozzák magukban.

A tervek és az álmok java része azonban jó ideig nem válik valóra. Nem válik valóra megannyi reform országgyűlésen, nem válik valóra egészen az 1848-​as esztendő kora tavaszáig. Sok gátja van a változásnak, sok az ellenérdekelt szereplő, sokan vannak, akik inkább bíznak a fönnálló, a megszokott, a jól ismert rendben, mintsem, hogy a bizonytalan kimenetelű újítások pártjára álljanak. S bizony-​bizony a reformerek között sem teljes az összhang. Van aki előbb a gazdaságot fejlesztené, s csak azután fogna másba, mások szerint előbbre való a jogrend és a társadalmi viszonyok átszabása, megint mások szerint első a kormányzat és a törvényhozás ügye, minden más csak ezután jöhet.

De vannak olyan szereplők is, akik az együttműködésre törekszenek. És van közöttük olyan, aki nem csak keresi, hanem meg is találja a megoldást, a szertefutó szándékok egyesítésére és ezzel a lépésével teszi a legnagyobb szolgálatot a hazája ügyének. Ez a valaki, egy magyar főnemes, évszázados múltú család sarja, aki hosszú éveken át támogatja a megújulást akarók csoportját. Ha kell a rangjával, ha kell a tekintélyével, s bizony ha kell a pénzével is. De nemcsak támogatja a többieket, maga is szerepet vállal, s amikor a szükség úgy hozza, személyesen lép föl a közjó érdekében. Mikor a forradalmak Európa szerte kitörnek, és szinte az egész földrészen, mint valami szélvihar végigsöpörnek, nem sokkal azután, hogy elérik előbb Bécset, majd azután Pestet és Budát, ekkor áll az ország élére.

Lajosnak hívják, de nem Kossuthnak.
Batthyány ő, az első felelős magyar kormányfő.

* * * (zene) * * *

Batthyány Lajos, akit ekkoriban a francia divat hatására sokan csak Louis-​nak szólítanak, dunántúli származású, a század elején születik, katolikusnak keresztelik. Bécsben, majd Zágrábban tanul jogot, ifjúként huszárok között szolgál, adósságokba veri magát. Perlekedik a családjával, majd a birtokaira vonul vissza Vas megyébe és itt kezd megismerkedni hazája nyelvével. Megházasodik, cukorgyárat alapít, s már elmúlik harminc éves, amikor megjelenik az országgyűlésen. Grófként a főrendek közé ül be a helyére, de kezdettől fogva a reformerek egyik vezére. Becsülettel képviseli mind a haza, mind a haladás ügyét, egyetlen gyarló, emberi vétke van csupán: a felesége helyett, időnként a sógornőjének csapja a szelet.

Amikor föllobban a forradalom lángja és ennek híre megérkezik az országgyűlésre, Pozsonyba, döntő fordulat áll be. Elfogadják az évtizedek óta tárgyalt, de addig mindig elutasított reformok döntő többségét, fölszabadul a jobbágyság, egyenlőek leszünk a törvény színe előtt, eltörlik a sajtót bénító cenzúrát. Magyarország önálló kormányt alakíthat, már csak az a kérdés, ki legyen a tagja? Nagy a merítési lehetőség, de sok a gond is, ki kivel fér össze, kik kivel utálják egymást kölcsönösen, a sok nagyrahívatott miniszterjelöltből, hogyan lesz egységes csapat, hogyan jön létre közöttük a jó munka zálogát jelentő alapvető egyetértés?

De a kérdések sora arra egyszerűsödik le: kire bízzák ezt az embert próbáló munkát? Ő lesz Batthyány, gróf Batthyány Lajos, aki ekkor már a negyvenkettedik évében jár. Sok tapasztalattal a háta mögött állhat neki a feladatnak, de tudja azt is, hogy nem ő lesz a legnagyobb tekintélyű alak, a létrehozandó új kormányzatban. Vele együtt kilenc fős lesz a kabinet, s még a kevésbé ismert tagok neve is ismerősen csenghet. Esterházy Pál, aki egy idős úr, egy herceg, ő lesz a király személye körüli, avagy kis túlzással, a külügyekért felelős miniszter. Klauzál Gábor, Csongrád megye korábbi követe a gazdaságért felel, Mészáros Lázár ezredes a hadügyeket kapja meg. A belügyekkel Szemere Bertalannak lesz dolga, aki az ifjabbak közül való, s szintúgy fiatalnak számít báró Eötvös József is, akire az egyházak és az iskolák felügyeletét bízzák. Öt tag eddig, akik Batthyányval együtt már hatan is megvannak. Ez se lenne semmi, de még csak most jön a java.

Batthyány dolga nem más, mint egy asztalhoz ültetni a reformkor talán három legnagyobb alakját. A Zalából való, birtokos nemest, tudós jogászt, Deák Ferencet, a Zemplénből induló, a hazai közéleti újságírást megteremtő, s korának legjobb szónokaként ismert Kossuth Lajost, valamint az öntörvényű és szenvedélyes, a gazdasági fejlődést előtérbe állító, a reformkorszakot jelképes felajánlásával elindító dunántúli mágnást, gróf Széchenyi Istvánt. Milyen lehetett egy kormányülés, ahol Széchenyi vitázott Kossuthtal, és hogyan lehetett eközben a szobán tartani a békességre vágyó Deákot? Miként kellett reagálni Szemere vagy Eötvös egy-​egy hirtelen előbukkanó nagyívű elképzelésére és még a többiek mondanivalóját is végighallgatni? Elképzelni is alig lehet, hogy e kormánynak a feje, hogy jött ki a minisztereivel. De megoldotta valahogy, hisz ezt tekintette a legfőbb dolgának. Beszélt, ha beszélni kellett, hallgatott, ha arra volt szükség, megértette, hogy mit akarnak neki mondani, közben kereste a közös pontokat, igyekezett egyetértést kialakítani és a már meghozott közös döntések mögött a támogatást fönntartani.

Hogy ez időről-​időre, ha nem is minden esetben, de többnyire sikerült, ez is hozzájárul ahhoz, hogy oly nagyra tartjuk ezt az időszakot. A forradalom napjaiban, alig egy hét leforgása alatt alakult meg ez a kilencfős társaság és majd fél éven át ők együtt vezették a hazát. Március közepétől, szeptember elejéig teszik a dolguk, vitáznak egymással jó sokat, megküzdenek a közvéleménnyel és a Habsburg udvari körökkel, fönntartják a rendet és a békét, folytatják a reformok kiteljesítését.

Hogy a munkát, amit magukra vállaltak, nem folytathatják tovább, nem rajtuk áll. Bécsben gondolják meg magukat, vissza akarják vonni a tavasszal megadott jogokat. Innentől már a fegyverék a szó, ágyútűz, huszárvágta és szuronyroham dönti el, amivel békében és a tárgyalóasztal mellett nem bírtak el. Ám az, hogy a szabadságharc katonái tudják, hogy miért vállalják a harcot, az abból az egyetértésből is fakad, amit a Batthyány-​kormány az ország meghatározó többségével egyetemben hozott létre.

A harcok majd egy éven át folynak, bejárják az ország valamennyi zugát, vannak nagy és dicső pillanatok benne, olykor még a végső győzelem lehetősége is felcsillan, de a végét az orosz beavatkozás jelenti, s ekkor úgy néz ki, nem sikerült semmi.

S bár úgy néz ki, így is lesz ez mindig,
ma már tudjuk, nem volt minden hiába.

* * * (zene) * * *

Elveszett-​e minden? Tehetjük föl a kérdést, több mint másfélszáz esztendő múltán. De ha föltesszük, már válaszoltunk is rá. Ha beszélünk róla, ha gondolunk rá, s ha még ünnepséget is szervezünk köré, akkor nem veszhetett el minden. Ami 1848/49 folyamán megtörtént az átalakította, megerősítette, megedzette a közösségünket. Próbára tett minket, s bár egy időre úgy tűnt, túl nagy volt az ár, ma már arra összpontosíthatjuk a figyelmünket, ami mindebből szép és jó, ami erőt és büszkeséget sugárzó.

Amikor a harcok után évekkel, évtizedekkel később a volt honvédek, huszárok, tüzérek a fiaiknak-​unokáinak meséltek arról, hogy milyen volt részt venni a közös szabadságért vívott harcban, sok mindenről beszélhettek. Emlegethettek sok csatát, az igazságot, a nagy eszméket, föleleveníthettek egy-​egy nagy beszédet. De hogy mi volt az, ami minderre rávitte őket, hogy miért csatlakoztak a forradalom ügyéhez és miért maradtak hűek hozzá a vereség után is, ez az a nagy talány, amit azóta sem fejtett meg senki. Itt és most, mi is csak találgatni tudjuk, mi lehetett mindennek a kulcsa. Talán, hogy annyira sok emberi akarat mutatott egy irányba, hogy a sok vita és önérdek között, mégis a közjó ügye emelkedhetett föl, s talán hogy az ország oly ritka élményt élhetett át, egyetértés alakult ki, majd’ mindenki ugyanazon célokért dolgozott, küzdött, harcolt. Ahogy Batthyány Lajos egységbe tudta forrasztani a legnagyobb magyarok sorát, úgy követte őket az ország, s ebből a közös akaratból született meg mindaz, ami ma is lenyűgöz minket.

Batthyány sorsa a vértanú sorsa lett, megpecsételve a küldetését, amit vállalt és tisztességgel elvégzett. Egységet hozott létre és tartott össze, ameddig csak tudott, s megmaradt ennek az egységnek a pártján a vész óráiban is.

Ami a mából nézve biztosnak látszik: van remény. Ha egyszer lehetett, máskor is lehet. Ha volt az országunknak, a nemzetünknek, a közösségünknek olyan pillanata, amikor egyetértés alakult ki benne, amikor egy akarattá tudott válni, amikor nagy eszmék megvalósításán volt képes dolgozni, nos, ha volt ilyen pillanat, akkor ez nem egy elérhetetlen állapot. Senki sem állítja, hogy könnyű létrehozni, de hogy nem elérhetetlen az biztos. És minden évben, minden márciusban, újra és újra eltöprenghetünk rajta, mit tehetünk mindezért mi magunk, apránként, kitartással, alázattal, józan ésszel és tiszta szívvel.

Legyen béke, szabadság és egyetértés!

* * * (zene) * * *

 

Ezen az ünnepi alkalmon, abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy a beszédet komolyzenei művek fonták körbe. A szöveg elején Bartók Béla Négy sirató éneke közül az első hangzott el, az első megszakításnál Beethoven G-dúr szonátájának első tétele (Op.14.), a másodiknál Liszt Ferenc egyik Petrarca-​szonettje (Op.104.), míg az utolsó mondatok után újra Bartók mű következett, a Magyar parasztdalok közül az első csendült fel. Az első és az utolsó művet Kékesi Judit, a két középsőt Lőrincz Zoé adta elő. Hála és köszönet érte!