2020. június 4-én Trianonra és Nagy-Magyarországra emlékeztünk. A házigazda Illés Gergely volt.

A következő beszéd Trianon és pillangó címmel hangzott el aznap este a KÖZépPONTban:

Jó estét kívánok, sziasztok!

Március 15-e óta, így közösen, most találkozunk először újra. Akkor egy ünnepen vettünk részt, megünnepeltük 1848 sikerét. Azóta eltelt több mint tíz hét és időközben egy válság ütötte föl a fejét. Ránk ijesztett egy járvány, mint valami nagy és félelmetes sárkány.

Mindennek nyomán, bezártuk ezt a helyet, majd egy alaposabb átalakulás következett. Ezzel a mai alkalommal, nyilvánosan is újraindul itt a közösségi élet, habár az elmúlt napokban is volt itt nyüzsgés bőven.  Ugyanakkor azt is látjuk, hogy sokakban, a nagy ijedelmek után, csak lassan oldódik föl a szorongás. Úgyhogy külön köszönet a bátorságért, azoknak akik eljöttek; és megértéssel gondolunk azokra is, aki ebből a félelemből fakadóan, majd csak a következő hetekben térnek be.

Mivel ezen a héten éled újjá a KÖZépPONT, továbbá ennek a hétnek a kezdetére esett pünkösd, a keresztények szerint a szentlélek kiáradásának ünnepe, végül pedig a mai napon a trianoni békekötésre emlékezünk, adta magát a kérdés, mi fogja össze ezt a három dolgot. Magunkban arra jutottunk, hogy a közös vonás az átalakulás, az átváltozás. Az átalakulás, az átváltozás jellemzője, hogy egy régi forma fölbomlik és helyet ad egy újfajta működési módnak. Ennek jelképeként pedig itt a térben látható egy pillangó, ami nem sokkal korábban még alighanem hernyó volt. A halál és az újjászületés jelenik meg benne, ami többszörösen is jellemző ezekre a napokra.

* * *

Rátérve most már a mai esténk témájára, annyi bizonyos, hogy szomorú dologgal állunk szemben, lesújtóval, embert próbálóval. Egy olyan sorsfordulóról, olyan sorscsapáról emlékezünk meg, ami a mai napig elevenen hat ránk, a nemzetünkre, az országunkra, a közösségünkre. Ez a sorscsapás 1920. június 4-én, délután fél öt óra tájban vált hivatalossá. Ekkor száradt meg a tinta egy papíron, amelyet magyar részről két miniszter írt alá, s amellyel véglegessé vált, hogy nincs többé Nagy-​Magyarország.

Nem sokkal ezelőtt még a Magyar Királyság az Osztrák-​Magyar Monarchia része volt, e birodalmi együttes múltja több évszázados volt. A századforduló táján, Ferenc József volt a király és a császár. E kettős birodalom az 1914-​es esztendő nyarán belevágott egy háborúba, nem sejtve, hogy számára az utolsóba. A háború, amit ötven napra terveztek, ötven hónapig tombolt azután, több mint egymillió magyarországi halottat hagyva maga után. Amikor a harcok véget értek, fölbomlott ez a közös birodalom, az utolsó Habsburg császár és egyben magyar király, IV. Károly lemondott.

A birodalom összedőlését követően, egy éven át állt még a bál az országon belül, váltotta itt egymást naiv demokrata és keményvonalas kommunista, volt vörös-​ és fehérterror, román megszállás, végül pedig fehér lovas bevonulás. És még ezek után is bő fél évnek kellett eltelnie, mire a béke megkötésére sor kerülhetett. A háborút magát egy békekonferencia zárta le, ami Párizs mellett, Versailles-​ban ülésezett. Ezen a konferencián hoztak döntéseket az új határokról, a győztesek és a vesztesek további sorsáról. Ebben a városkában található egy épület, amelynek az alapjait még XIV. Lajos korában rakták le. Ez az épület adott helyet a magyar békeszerződés aláírásának, ezt a helyet hívják Nagy-​Trianon palotának.

* * *

Az országot megrázta ami történt, sokkos állapotba került tőle és szinte az első naptól fogva megtagadta, hogy véglegesnek fogadja el az új határokat. Az ország területe 1910-​ben még közel 300 ezer km2-re rúgott, 1920-​ban viszont alig több mint 90 ezret tett ki. A lakossága közel húsz millióról, alig nyolcra csökkent. Elveszett megannyi táj és vidék, elveszett falvak és városok végtelennek tűnő sora. Idegenbe került a Székelyföld, a Csallóköz, a Bánát és a Bácska. Új törvények vonatkoztak Újvidékre és Nagybányára, Lendvára és Munkácsra, Brassóra és Nyitrára. Három millió magyar került a határokon túlra.

Ahogy egy embert, úgy egy közösséget is érhet olyan veszteség, amelyet nem tud és nem is akar elfogadni. A magyarok többsége, a béke megkötése után, nem lelt nyugalomra. Nem is békének, hanem diktátumnak, kényszerszerződésnek, rablóbékének hívták. A sokk hatása elképesztő volt, sokak számára mindaz ami bekövetkezett, korábban teljesen elképzelhetetlen volt. Nem értették, hogy miért történt ez velük, s egy ponton túl nem is az okok érdekelték őket, hanem a cselekvés lehetősége, az hogy, miként lehet kitörni ebből az áldatlan állapotból.

Jelszavak és versek születettek meg szinte azonnal, utcákat, tereket neveztek el az elszakított területekről, szobrokat állítottak sok helyütt az országban a Felvidéknek, Erdélynek és a Partiumnak, a Délvidéknek és Burgenlandnak. Már 1920-​ban megszületett a Magyar Hiszekegy és számtalan dal zengett szerte az országban, mint például a Lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz…

Sok vers vagy dal adná magát, hogy rajta keresztül megláthassuk, miként álltak az új helyzethez a két világháború között élő magyarok. De talán ez a harmincas években született mű fejezi számunkra a legjobban a korabeli hozzáállást, életérzést az elszakadt területek kapcsán. Az első fele így hangzik, dallam nélkül, csak a szövegét fölidézve: Lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz, // Hegyen-​völgyön lakodalom, ünnep lesz. // Lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz, // Lesz még magyar Kassa, Pozsony, Eperjes!   / / / /   Mer’ akárhogy is berzenkednek, // Acsarkodnak-​hetvenkednek, // Erről majd a magyar virtus tesz, tesz, tesz. // Lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz, // Ez az ország újra, csak a miénk lesz!

A szövegből nem a megtörtség, nem a lemondás, nem a beletörődés árad. Ez egy harcra buzdító dal. Dacos, magabízó, célratörő. Tudja mi a jó és mi a rossz, ki hol áll és ebből mi következik a jövőre nézve. Nem fogad el semmit, amit igaztalannak gondol, elégtétel vételére készül, visszaszerezni mindazt, amit a magáénak tart. A második fele így hangzik: Lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz, // Kolozsvár is újra magyar város lesz! // Lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz, // Szabadka is újra magyar címert vesz!  / / / /  A miénk volt ezer évig, // Egy falut sem hagyunk nékik, // Minden magyar hitvallása ez, ez, ez, // Hogy, lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz, // Magyarország újra nagy és boldog lesz!

A mából nézve elképzelhetetlennek tűnik, de a magyar közvélemény nagyobb része a húszas és harmincas években nem annyira a háborús vereség okait firtatta, nem annyira az ország szétesésének hátterét kutatta, sokkal inkább azzal volt elfoglalva, hogy miként szerezhet vissza mindent, vagy majdnem mindent, de legalábbis minél többet a korábbi országából.

* * *

De mi, ma élők, már másként is láthatjuk a dolgokat. Tudhatjuk, hogy mi minden zajlott le azóta, mit hozott nekünk a második világégés, mit hoztak és vittek magukkal a szovjet katonák és hogy mivel telt a szocializmus negyven éve. És mint ma élők, az utolsó három évtized tapasztalataival is bírhatunk már.

A mából nézve, alaposabban körbejárhatjuk a kérdést, mi miért történt? Mi vezetett a trianoni határok meghúzásához, mi vezetett a Nagy-​Magyarország fölbomlásához? Ki miben felelős, miben nem, ki mit rontott el, vagy mit mulasztott, mit tehetett volna máshogy? De bármily furcsa, a múlt földolgozása még folyamatban van. Nincsenek végleges válaszok, nem tudunk ítélet hirdetni, legfeljebb egy köztes állapottal tudunk számot vetni. Nem egy megemlékező beszéd feladata, hogy részletekbe bocsátkozzon, és valamiféle történelmi előadást tartson arról, hogy mi minden vezetett el az összeomláshoz. De röviden azért föl lehet vázolni, néhány önmagában is jól megragadható tényezőt. Hármat legalább.

Elsőként a háborús vereséget. Az Osztrák-​Magyar Monarchia, szövetségben Németországgal és másokkal, négy éven át háborúzott, amiben értek el közös sikereket, de a vége egyértelmű vereség lett. A vereséggel a Monarchia megszűnt katonai nagyhatalomnak lenni és ebben a pillanatban meg is szűnt létezni. Ezzel pedig Magyarország is elvesztette a biztonságot jelentő helyzetét, nem volt már fölötte-​körülötte az a védernyő, ami megvédte volna a szomszédos országok és népek területi igényeitől. Ha nincs a háború, vagy nincs az abból fakadó vereség, akár mert győzelem van helyette, akár mert egy elfogadható döntetlen, akkor biztos, hogy alapvetően máshogy alakulnak a későbbi események.

Másodikként hozzuk ide a nemzetiségi kérdést. A nemzet, mint fogalom, régóta létezik, de a XIX. század elején megnövekszik a súlya, meghatározó, történelemformáló tényezővé válik Európában mindenfelé. Korábban az uralkodócsaládokhoz, a koronához való hűség, vagy a vallási meggyőződés nagyobb súllyal esett a latba, mint a nemzeti, nyelvi, etnikai hovatartozás. Ebben a tekintetben a Monarchia és benne a történelmi Magyarország már-​már csodabogárnak számított a XX. század elején. Az ötvenmilliós birodalomban egy tucatnyi olyan nemzetiség élt, amelynek a lélekszáma meghaladta az egymilliót. Szűkebben Magyarországra nézve, a tízmilliónyi magyar mellett, élt még itt hárommilliónyi román, kétmilliónyi szlovák, ugyancsak kétmilliónyi német, és még fél-​fél milliónyi szerb, illetve ruthén származású polgár. Ők pedig ugyanolyan joggal vágytak saját, önálló és másoktól független országra, mint amennyire mi magunk vágytunk erre, már hosszú évszázadok óta. Hogy mi okozta ezeknek a nemzetiségi arányoknak a kialakulását, az messzire vezetne most minket, visszanyúlhatnánk egészen a honfoglalásig, mutogathatnánk Mohácsra és a törökökre, Mária Teréziára és a telepítési politikára, de a lényeg mégiscsak a végeredmény: az első világháború előtt, az ország lakóinak alig a fele vallotta magát magyarnak. És minderre az alapra, tevődött rá a magyar kormányzatok nemzetiségi politikája, amely inkább elnyomni, visszaszorítani akarta az országban élő más ajkú népeket, mintsem a békés egymás mellett élés irányába törekedett. Ha ez nem így lett volna, akkor később sok minden máshogy alakulhatott volna.

Harmadik tényezőként pedig a békekötés körülményei merülnek föl. Talán a legtömörebb és legtisztább mondat ezzel kapcsolatban: ez egy rossz és igazságtalan békekötés volt. Rossz volt, mert a túlzott büntetések és korlátozások miatt, két évtized múltán újabb világháború tört ki Európában. Igazságtalan pedig azért volt, mert a nemzeti önrendelkezés elvét hirdette meg, vagyishogy minden nép élhessen szabadon a saját országában, ám ezt az elvet nyilvánvalóan több esetben is megsértették, elsősorban a vesztes államok kárára. Így azután Közép-​Európában olyan államalakulatok jöttek létre, amelyekben ugyanúgy voltak kisebbségben élő nemzetiségek, mint a korábban létező országokban, talán csak az arányuk volt némileg mérsékeltebb. Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia is több százezres, illetve több milliós német és magyar kisebbségeket foglalt magába, pedig ezek egy jelentős része az új határok mentén élt, így itt volt a legkiáltóbb az igazságtalanság. De még Lengyelország esetében is elmondható, hogy nem volt tisztán lengyel, hisz lakott benne több millió ukrán és más nemzetiségű állampolgár. Ha ez a békekötés nem lett volna ennyire bántóan rossz és igazságtalan, ha a békekonferencia döntéshozói bölcsebbek és előrelátóbbak lettek volna, akkor sok dolog máshogy alakulhatott volna.

Ez a három ok természetesen nem minden, számos további is bírhat magyarázó erővel. De ebből a háromból az első, a háborús vereség vezetett oda, hogy a továbbiakra nézve a döntésekbe nem szólhattunk bele, Versailles-​ban, tőlünk távol, mások dönthettek rólunk. A második ok, a nemzetiségi helyzet adta meg az alapot, az új országok megszületéséhez és a szomszédok megnövekedéséhez. Ha az országon belül élő nemzetiségek nem vágytak volna saját országra, akkor nem kerültek volna szembe a fönnálló Magyarországgal. A harmadik ok, a rossz béke ügye pedig arra figyelmeztet, hogy bár sok mindenben jogos vizsgálat alá vonni a saját felelősségünket, de kizárólag abból, hogy magunkat kárhoztatjuk, nem érthetjük meg a teljes képet.

* * *

Ami mármost a felelősség kérdését illeti, itt talán még nehezebb igazságot tenni. Mert egyik oldalról szinte mindenkinek van része abban, hogy idáig jutottak a dolgok. Másik oldalról, viszont a felelősség súlya nem egyenlően oszlik meg a szereplők között. De hogy kire mekkora súly esik, azt meglehetősen nehéz eldönteni. A Monarchia vezetése követte volna el a döntő hibát, a háborúba való belépéssel és az abban való bennmaradással? A századforduló magyar elitje lenne a felelős, az elhibázott nemzetiségi politikája miatt? A győztes nagyhatalmak vezetői a saját érdekeik túlzott érvényesítése és az elvtelen hatalmi játszmáik okán? Vagy a szomszédos országok élenjárói, amiért túlzottan mohóak voltak és egyre csak több és több területet akartak maguknak? A magyar demokraták, akik a háború végén jutottak hatalomra, és akik jóhiszemű, ám gyengekezű balekoknak bizonyultak? Vagy a magyar proletárdiktatúra vezetői, amiért hatalomátvételükkel és kegyetlen hatalomgyakorlásukkal, csak rontottak az ország helyzetén? És vajon a korszellem felelőssé tehető-​e, a túlzottan nacionalista hangulat vagy az imperialista törekvések miatt? Külső vagy belső összeesküvők lennének a főkolomposok? Árulókon vagy nyílt ellenségeken fordult meg a dolog?

Talán elsőre nem tűnik erős állításnak, de a Nagy-​Magyarország fölbomlásában egyszerre játszottak szerepet évszázados folyamatok, eszmeáramlatok, közhangulatok, kézzelfogható döntések és nevesíthető személyek, felelős és felelőtlen döntéshozók is.

Az időbeli távlat azonban adhat még egy nézőpontot. A XIX. század első felében Közép-​Európát, négy kisebb-​nagyobb birodalom birtokolta. A cári Oroszország az északi és a keleti részeket, az emelkedőben lévő Poroszország a nyugati sávot, a Habsburg-​monarchia a középső területeket, a déli fertályt pedig az ekkor már gyengélkedő Oszmán Birodalom uralta. Ugyanezen a területen ma kéttucatnyi állam létezik az északi Finnországtól, a déli Görögországig, a nyugati Ausztriától, a keleti Moldáviáig. Az első világháború után megszületett többnemzetiségű államalakulatok java része ugyanúgy fölbomlott, mint ahogy fölbomlott a Monarchia és vele együtt a történelmi Magyarország is. Csehország és Szlovákia végül békében vált ketté a ’90-es évek elején, míg ugyanekkor Jugoszlávia tagállamai véres polgárháborúba sodródtak. De fölbomlott a szintén több nemzetiséget magába foglaló Szovjetunió is. Vagyis talán megkockáztatható egy karcosabb állítás is: a Nagy-​Magyarország fölbomlása egy hosszú történelmi folyamatba illeszkedik bele, és alighanem bekövetkezett volna így is, úgy is. A mikéntjét, a hogyanját lehetett volna befolyásolni, alakítani, finomítani, de a fölbomlás elől, alighanem sehogyan sem lehetett kitérni.

* * *

Ám közvetlenül a békeszerződés aláírása után, nem ezek a megfontolások vezették a magyarság meghatározó részét. A Nem, nem, soha!, a Mindent vissza! és a Lesz, lesz, lesz… szellemében gondolkodtak. És két évtized múltán ez a hozzáállás kifizetődőnek látszott. A harmincas évek végén, a negyvenes évek elején, négy lépésben, visszacsatolták az országhoz, az elszakított magyar lakta területek döntő többségét. Először a Felvidék déli sávját, azután Kárpátalját, majd Észak-​Erdély következett, végül pedig a Délvidék zárta a sort. Az ország területe majdnem megduplázódott, a lakóinak száma közel tizenötmillióra ugrott. És bár igaz, hogy ezek között volt néhány milliónyi nem magyar is, de a Kárpát-​medence, az egykori Nagy-​Magyarország magyarok által lakott részeinek a túlnyomó többségét magába foglalta. Leginkább talán Erdély déli részén maradtak magyarok nagy számban, kisebbségi sorban.

De ahogy jöttek ezek a területek, úgy mentek is néhány év múlva. A visszacsatolásokra Németország és Olaszország közreműködésével kerülhetett sor, így velük mentünk az újabb világháborúba is, amelynek a végén újra a vesztesek között találtuk magunkat. Aki ezeken a területeken élt magyarként a XX. század első felében, Sepsiszentgyörgyön vagy Nagyváradon, Érsekújvárott vagy Ungváron, Csáktornyán vagy Beregszászon, az kétszer élhette át az elszakadás oly megrázó élményét.

A második világháború utáni békekötés lényegében helyben hagyta a trianoni határokat. Ezután pedig a hallgatás időszaka következett. A szocializmusban a népek barátsága elvében gondolkodtak, s magát a nemzeti érzést nem tartották túlzottan sokra. Úgy gondolták, ha mindenki egyenlő lesz, akkor a nyelvi és kulturális különbségek elveszítik a jelentőségüket. Így azután nem is beszéltek róla, s nem is engedték ez erről folyó nyilvános gondolkodást.

* * *

Így jutunk el a mába, ahol egyszerre van távol és közel Trianon problémája. Sokak számára ez a magyar történelem alfája és ómegája, mások számára érthetetlen, hogy minek kell ezzel ennyit foglalkozni, hiszen oly rég volt már és úgy sem tudunk változtatni rajta.

Jó lenne azt mondani, hogy túl vagyunk már ezen az egészen. Jó volna csak előre nézni és nem fanyalogni mindazon, ami a mögöttünk hagyott évszázadban, ebben az ügyben történt. De aligha vagyunk még túl ezen a kérdésen. A dolgok érdemi része a tettek mezején, lezajlott a XX. század elején. De a lelki és szellemi oldala mindennek tovább él velünk, átjár minket, mint közösséget, országot, nemzetet. Valahogy úgy lehetünk ezzel az egésszel, mint amikor a hernyó már haldoklik, de még nem él a pillangó. Vajúdik bennünk ennek a terhes örökségnek megannyi szövődménye, és van még munka bőven addig, amíg át tudjuk alakítani magunkban a viszonyainkat, a saját múltunkhoz és a körülöttünk élő szomszédainkhoz. Hosszú és fáradtságos út vezet a megoldáshoz, ugyanakkor nem kell mindennap megszakadnunk benne, van idő és tér és béke elegendő, hogy apránként végezzünk mindazzal, amivel az apáink, nagyapáink, dédapáink, nem bírtak el egy csapásra.

Ha megismerjük a mellettünk élő népeket és nemzeteket, ha építjük, ápoljuk a kapcsolatokat a határon innen és túl élő magyarokkal, ha megküzdünk az igazunkért önmagunkkal, a jó és a rossz oldalunkkal, ha nemcsak a saját sérelmeinket látjuk már, ha másokéra is fogékonyak tudunk lenni, ha nem föladni akarjuk önmagunkat, nem megtagadni a saját múltunkat, akkor kerülhetünk közelebb valami újfajta, életképes, erőtől duzzadó működési módhoz. Ha a régi sallangok leszakadnak rólunk és az új szokásaink már eléggé bejáratódnak, akkor talán eljő a pillanat, hogy fölszáll a keblünkből egy szép és nemes kis pillangó. És akkor elmondhatjuk talán azt is, megérte ez az út, a sok szenvedésnek volt értelme, erősebbek, jobbak, nemesebbek lettünk tőle. Lelkiekben gazdagabbak, nagyobbak. És akkor az is lehet, hogy új értelmet nyer a régi dal utolsó sora:

Magyarország újra nagy és boldog lesz!