marc15 1

Március 15-i ünnepünkről előadással, kis szertartással és beszélgetéssel emlékeztünk meg a KÖZépPONT-ban. Az előadás szövegét az alábbiakban olvashatjátok. Az ünnep házigazdája Illés Gergely volt.

"Csönd van. Csönd. Fülsüketítő csönd. Alig-alig mozdul valami. Évtizedek telnek el, még a levegő se rebben. Mint a fagyos téli táj, olyan az ország. A magyar nemzet, mint közösség, dermedten várakozik a jobb időkre.

Kedves egybegyűltek, kedves ünnepelni vágyók!

A magyar történelem általában igen-igen mozgalmas, eseményekben dúskálóan gazdag. Vannak olyan korszakok, amikor az ember csak úgy kapkodja a fejét, mi is történik, egyik pillanatról a másikra. Elég csak a mögöttünk hagyott huszadik századra gondolni. De a középkorban vagy a török időkben is, bőven akadnak fordulatokban gazdag évtizedek. És bizony, mozgalmas volt az 1848-as és az 1849-es esztendő is, ennek a megünneplésére gyűltünk ma itt össze.

Ám a mozgalmas évekhez vezető út kezdetén, néhány évtizeddel korábban, a magyar közélet bizony igen fagyos, mondhatni mozdulatlan.

Életnek a jelét, közéletnek, alig mutatja. Fogalmazhatunk úgyis, a magyar nemzeti öntudat szunnyadóban van. Az egyes emberek persze, kétszáz évvel ezelőtt is élik az életüket. Mindenki a saját maga életét. Ki-ki teszi a dolgát napról-napra: gazdálkodik a birtokán, ha van neki; robotol, ha jobbágynak született; éli a világát, ha főnemesi család sarja.

Az országlakók száma ekkoriban valamivel tízmillió fölött lehetett. A többség, a döntő többség a földből él, a Nappal kel és a Nappal fekszik, eteti az állatokat, szánt, vet, arat. Élhet tanyán, vagy kisfaluban, de élhet óriásinak tűnő mezővárosban, ahol akár nyolc- tízezren is lakhatnak. A népesebb helyeken vannak közöttük ácsok, asztalosok, szűcsök, vargák, mészárosok és hentesek is, van akinek szőlője is van, van aki fuvarozásból él. Az emberi élet, a szokások lassan változnak; az ekkor élők hétköznapjai alig-alig különböznek a száz évvel korábban élőkétől.

Vasárnap templom, piac, időnként búcsújárás. Az utazás nehézkes és körülményes. Erdélyből a Dunántúlra utazni, hetek elfoglaltságát jelenti.

Írni vagy olvasni az emberek ötöde-hatoda ha tud. Meghatározó a vallási kérdés. Az hogy ki református, vagy ki katolikus, esetleg ki evangélikus, unitárius, zsidó, görög-katolikus vagy ortodox, többnyire meghatározza azt is, ki lehet és ki nem lehet a jövendőbelije. A felekezet mellett a nemzetiség is fontos kérdés. Az, hogy ki magyar, vagy ki tót, azaz szlovák, ki oláh, azaz román, ki rác, azaz szerb, ki sváb vagy szász, azaz német. És a sor még nem is teljes. Sokféle nép él az országban, különböző szokásokkal, hagyományokkal, eltérő nyelvvel, hitvilággal, miegymással. Még szólni is nehéz egymáshoz, nemhogy szót érteni egymással.

Az ország lakóit élesen elhatárolja egymástól, a kiváltságok kérdése. Az hogy, ki nemes, ki polgár és ki az, aki egyszerűen csak jobbágy.

Egy kisebb rész, talán félmillió ember mondhatja magát magyar nemesnek. Talán ugyanennyi mondhatja el magáról, hogy ő valamelyik szabad királyi város polgára. És van még néhány százezer fő, aki így vagy úgy, valamilyen kiváltságos helyzetben van.

De mindenki más, úgy nagyjából minden tízből nyolc lakója az országnak jobbágy. Ki módosabb, ki szegényebb, ki teljesen nincstelen. Aki jobbágy, az adót fizet. Vagy pénzben, vagy terményben, vagy a munkájával. Aki nemes, az nem viseli a közterheket. Elvben katonáskodni köteles, de ekkoriban, abban már nincs sok köszönet. A nemes urak, a földesurak egy jó része abból él, hogy dolgoztatja a jobbágyait, élvezi mások munkájának a gyümölcsét.

Az ország, Magyarország a Habsburg-birodalom része. Része, mégpedig másodrangú, alávetett tartományként. A legfontosabb kérdésekben nem mi, az ország lakói döntünk, a legfontosabb kérdések Bécsben dőlnek el. Amit az uralkodó és köre, a kancellárok és a hivatalnokok elhatároznak, azt már mint végeredményt közlik csupán velünk, nekünk pedig nincs más dolgunk, csak végrehajtani azt.

Innen, ahol most vagyunk, nem is olyan messze, a budai Vár egyik épületében székelt egy hivatal, a Helytartótanács. Ez az épület ma is áll. Ide érkeznek be az utasítások Bécsből, és innen mennek tovább az országba szerteszét. Az országnak nincsen saját kormánya, ez a Helytartótanács a legmagasabb állami hatóság. A neve is beszédes, elárulja, hogy nem egy önálló intézményről van szó, csupán egy lerakatról, egy kihelyezett irodáról, ami a központi akaratot, átülteti a gyakorlatba.

Kedves jelenlévők, kedves hazafiak!

Áttekintve az ország akkori helyzetét, talán már nem is akkora csoda, hogy nincsen igazán pezsgő közélet Magyarországon, az 1800-as évek elején. Persze sok más oka is van a fagyos hangulatnak. Ott van a francia forradalom, azután a magyar jakobinusok elbukása. Ezekben az években nem éppen népszerű változásokról, átalakításokról, kiváltképpen nem forradalmi újításokról beszélni. Sem a közhangulat, sem az általános állapotok nem teszik igazán vonzóvá a közéleti pályát.

Ám éppen ekkor, talán éppen az egyik legsötétebb órán, történik valami. Talán egy jó tündér varázsütésére, talán más miatt, de egyszer csak előbukkan egy nemzedék, amelyik a változások, az átalakítások, a reformok élére áll.

Ma sem tudjuk egészen pontosan, hogy miért kezdődött el a magyar reformkor. Csak azt tudjuk, hogy voltak valakik, akik tettek egy-egy lépést a megújulás felé. Először még csak ki-ki a saját ösvényén járva, a másikról alig-alig tudva. Az egyik országgyűlésen föláll egy gróf és fölajánlja a jövedelmei egy részét, hogy az országnak a tudósait eltartsa, Akadémiát hozzon létre. Másvalaki eközben Himnuszt ír, megint más Szózatot. Sokak dolgoznak a szép magyar nyelvünk megújításán is. S vannak olyanok, jó néhányan, akik elgondolkodnak a jobbágyság sanyarú helyzetén. Van olyan is, aki újságot indít, nem is egyet, pedig az egyikért börtönbe is zárják. Az országgyűléseken reformpárt alakul, újabb és újabb javaslatokkal állnak elő, javítandó az ország sorsán.

Ezeket az első lépéseket nemesek teszik meg. Urak, akik mások munkájából élnek. De azt gondolják, hogy ez így nincsen jól, ez így nincsen rendben, változásra van szükség. Elgondolkodnak a jövőn és arra jutnak, hogy a jövendő Magyarországához, egy igaz és nemes nemzethez, az önérdekeik meghaladásán át vezet az út. Álmodnak egy új világot és ehhez az új világhoz igazítják a tetteiket. Mire az 1840-es évekbe érkezünk, valóssággal fölpezsdül a magyar közélet. Szinte már hétről-hétre jelennek meg újabb és újabb ötletek, javaslatok, tervezetek, amelyek az ország gyarapítására, az igazságtalan viszonyok kijavításra, a közállapotaink megújítására törekednek.

Ezekből a javaslatokból azonban kevés válik valóra. Sokat elgáncsolnak a bécsi udvari körök, másokat a hozzájuk hű magyar követőik. A megújulást akarók köre, igen kicsi. Sok a közömbös ember, és bizony nagy a fönnálló viszonyokhoz ragaszkodók száma is. Mégis az a rengeteg munka, több száz, több ezer ember közös munkája, egyre csak érleli a változás, az átalakulás, a megújulás gondolatát. Hamu alatt, izzik a parázs. Évről-évre haladva, egyre élesebb és élesebb a körvonala az új országnak, ahol már nincsen elnyomott jobbágy, nincsen kiváltságos nemes, ahol egyelően vonatkozik mindenkire a törvény, ahol igazságos a közteherviselés.

Kedves ünneplők, kedves megújulni vágyók!

A reformerek munkája hosszú éveken át hiábavalónak, reménytelennek tűnik. Már rogyásig állunk a reformelképzelésekben, de alig-alig valósul meg belőlük valami. Azután, egyszer csak, egy tőlünk távoli országban, Franciaországban, egy tőlünk távoli városban, Párizsban forradalom tör ki. Ennek nyomán pedig szerte Európában erőre kapnak, a változást akarók erők. Városok, fővárosok sora csatlakozik a forradalmi hullámhoz, mígnem március közepén, a hónap 15. napján, éppen ma 171 éve, hozzánk is elér. És amit évtizedeken át nem lehetett érvényre juttatni, egyszerre csak elfogadják a pozsonyi országgyűlésen, majd rábólintanak a bécsi udvarban is: eltöröltetik a jobbágyság. Egyelőek leszünk a törvény előtt, egyenrangú magyar polgárok. Ugyanezen a napon, Pesten is kitör a forradalom, a lelkes tömeg vonul fel s alá, szavalja a Nemzeti Dalt, újra és újra fölolvassa a 12 pontot.

Délután átvonulnak Budára, föl a Várba, a Helytartótanácshoz. S ahogy a nagy nemzeti költőnk mondja: a Helytartótanács „sápadt vala és reszketni méltóztatott, és ötpercnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett”. Ötpercnyi tanácskozás után, mindent elfogadnak és aláírnak, amiről éveken, évtizedeken át hallani sem akartak.

A parázsba, ami izzott a hamu alatt, belekapott a szél, szinte lángoszloppá változtatta azt, jó erős tűzet gyújtva belőle. Lángol is a tűz, hosszú hónapokon át.

A forradalmi napok a lelkesültségről szólnak. A korabeli közlekedési viszonyok miatt, napról-napra, mint valami lassított felvétel, úgy terjed el országban szerteszét, a pozsonyi és pesti események híre. Van, ahová 16-án, máshová 17-én vagy 18-án, megint máshová majd’ egy hét alatt ér el az újság. Mindenhol örömünnep veszi kezdetét, lelkes az egész ország.

No persze nem mindenki, de a többség, a döntő többség örömmel fogadja a változások hírét. Néhány hét alatt szinte minden valóra válik, amit évtizedek munkája készített elő. Április közepére törvények szövegébe foglalják a megújult Magyarország alaprendjét. Szabad a sajtó, van saját kormányunk, visszanyerjük az önrendelkezés jogát, mi magunk dönthetünk a dolgainkról.

Az új kormány tagjainak javarésze, a reformerek legjobbjaiból kerül ki. A nyár elejére új országgyűlést hirdetnek meg, s a választásokon, már nemcsak a nemeseknek van szavuk. Folytatódik a munka, sok még az elrendezetlen, kisebb-nagyobb kérdés. A többség bizakodva néz a jövőbe, minden további kérdéshez úgy állnak, ha mindazt keresztülvittük, amit eddig elértünk, akkor valahogy megbirkózunk azokkal is, amik még előttünk állnak. Büszkeség, jogos büszkeség tölti el a hazát. Van persze vita: mit érdemes gyorsabban, mit lassabban, mit előbb, mit később elvégezni, de hogy az út folytatásra érdemes, az vitán felül áll. Egyetértés jön létre, jó és igaz egyetértés, ritka pillanata az országunk oly hosszú és tekervényes történetének.

zaszlo

Kedves honfiak és honleányok, kedves örökösei a forradalmi lelkületnek!

Ez az egyetértés, ez a közös jó munka, az egy irányba húzás, nem belülről törik meg. Ősszel háború tör ki, a bécsi udvar nem tűri tovább, hogy Magyarország önállóan kormányozza magát. Mi szembeszállunk a túlerővel, ami több hullámban tör ránk. A forradalom által elért sikerekért, harcba száll csaknem az egész ország. És már nem csak a reformerek, a nemesek, a tudós értelmiségiek, a képviselők vagy a miniszterek teszik a dolguk, nap-nap után. A harcok kezdetén, a toborzások során, olyan sokan jelentkeznek katonánk, hogy egy részüket haza is kell küldeni, nem tudnak ennyi embert egyszerre kiképezni, fölruházni, fölfegyverezni.

S faluhelyen sütik a cipót, töltik a hurkát, támogatják, amivel csak tudják a honvédek harcát. A városokban fegyvert készítenek, itt-ott még ágyút is öntenek. Ezekben a napokban tényleg elmondható, hogy a nemzet minden tagját átjárja a forradalmi hevület, egy akarattá, egy egységgé válik az ország. 

Ám a túlerő, mégiscsak túlerő. Visszavetnek minket a nyugati határtól egészen a Tiszáig, és Erdélyből is majdnem teljesen kiszorulnak a honvédseregek. Vannak olyan hónapjai a szabadságharcunknak, amikor az országnak alig egy harmadát-negyedét tartja ellenőrzése alatt a forradalmi kormányzat. Ám 1849 tavaszán, továbbra is túlerő ellenében, olyan győztes hadjárat veszi kezdetét, amit csak a hadtörténelmünk legjelesebb lapjain említhetünk. Szolnoknál vagy Isaszegnél, Nagysallónál vagy Komáromnál, bizony-bizony nagyon elkenjük az osztrákok száját. Egészen annyira, hogy a seregeik szinte mindenütt, el is hagyják az országot. Május végén, június elején, majdnem az egész ország a hős honvédek és huszárok uralma alatt áll.

Ekkor kéri meg az osztrák császár a nagyhatalmú orosz cárt, hogy álljon mellé, adjon katonát a magyarok ellenében. S a cár eleget tesz a kérésnek, innentől pedig már nincsen út előre, a magyar forradalom ügyének. Néhány hét alatt újra ellenséges katonák szállják meg az országot, s az utolsó még harca képes magyar sereg, az esztelen önfeláldozás helyett, a méltó fegyverletételt választja. Amikor Arad vármegyében, Világos mellett, a szőlősi síkon a vitéz honvédek lerakják a fegyvereiket, véget ér a forradalom ügye. Kialszik a láng, nem lobog tovább. Sokan a vezetők közül elhagyják az országot, másokra hadbíróság vár, száznál is több vezetőnknek osztanak halált. Ezrek kerülnek börtönbe hosszú évekre. Az akkor élők számára, szinte elviselhetetlen lelki teher, átélni a reménység napjait, majd megélni a közös ügy elbukását.

De mi, ma élők tudjuk, hogy nem volt minden hiába. Hogy bár sok minden elveszett a harc végén, de egyáltalán nem minden, sőt a dolgok java része, alig két évtized múltán újra érvénybe lépett. A magyarok elnyomása drága volt és kockázatos, könnyebb és hasznosabb volt a kiegyezés. De volt egy eleme a forradalom vívmányainak, talán éppen a legnagyobb, a legfontosabb, a jobbágyság fölszabadításának az ügye. Ez nem veszett el a szabadságharccal. A jobbágyviszonyokat  még a győzedelmes Habsburg-udvar sem akarta, vagy merte visszaállítani.

Kedves emlékezők, kedves ma élő magyarok!

A reformkor, a forradalom és a szabadságharc ügye, ím így fest dióhéjban. Hogy mi lehet a tanulsága ennek a korszaknak? Ki tudhatja azt pontosan?!

Talán épp az, hogy évről-évre, újra és újra megemlékezhetünk rá, hogy erőt meríthessünk belőle, hogy büszkén és örömmel tekinthessünk önmagunkra, magyarokra, olyan nemzet polgáraira, amely nemzetnek az akkoriban élő tagjai, nagy és nemes tetteket hajtottak végre.

Ez a kor, ez az időszak, reformokkal, forradalommal és harcokkal, az egyik legfényesebb része a történelmünknek. Ha távolról nézünk rá az ekkor zajló eseményekre, akkor azt láthatjuk, hogy egy fagyott, dermedt állapotban lévő közösség, a maga belső indíttatásából, a saját erőfeszítése és kitartása révén jut előre, célokat tűz ki maga elé és idővel meg is valósítja őket. Ha a körülmények kedvezőtlenek a cselekvésre nézve, akkor a tervezésre, az előkészítésre fordítja az erejét, ha pedig a külső viszonyok kedvezőre fordulnak, akkor a kivitelezésben éli ki magát.

E korszak fordulatai mélyen belevésődtek a közösségünk emlékezetébe. Aligha tudunk úgy járni-kelni egy-egy városban, vagy akárcsak egy kerültben, hogy ne ütköznék lépen-nyomon egy utcanévbe, egy emléktáblába vagy egy szoborba, amelyik e korszak egy-egy szereplőjének, eseményének állít emléket. 1848 és 1849 emléke velünk él a mindennapokban. Nagyszerű és fölemelő korszakra emlékeztet minket, amikor sokak számára fontosabb volt a közjó, mint az egyéni boldogulás, amikor sokan vállaltak kockázatot és hoztak áldozatot a közös ügyért.

Emléküket hordozhatjuk magunkban, a példájukat követhetjük a saját életünkben. Követhetjük azokat az eszméket és még ma is létező célokat, amelyeket eleink tűztek maguk elé. És kiváltképp követhetjük a példájukat a hozzáállás tekintetében. Törekedhetünk az egyetértésre, kereshetjük a közös, jó munka lehetőségét. És ha úgy érezzük, hogy valaminek a megvalósítására még nem kedvezőek a föltételek, akkor is munkálkodhatunk rajta, tervezhetünk, álmodhatunk a jövőre nézve. 

Ahogy egy huszadik századi gondolkodónk megfogalmazta: „a valóságban benne rejlő lehetőségek megvalósulása nem szükségszerű, hanem erőfeszítés és jóakarat kérdése”. És ahogy nagyjából ugyanezt abban az időben mondták: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül.”

Legyen béke, szabadság és egyetértés!

Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!"