56Lelkesedés, szabadság, fegyverek, sebesültek és halottak.

Letörtség, elkeseredés, megtorlás, elszürkülő hétköznapok. 


Ellentétes érzelmek és élmények forgataga napok, hetek alatt.

1956 ősze lázas állapotba hozza Magyarországot. Mindenki a jövőt fürkészi, mi lesz, merre fordul a széljárás? Mit várjak, mit reméljek, menjek vagy maradjak, meghúzzam magam, vagy harcoljak? 

Mindeközben emberek bejárnak a munkahelyükre, teszik a dolgukat. Valakit elér a hatalom bosszúja, valakit nem. Valaki odabent, a börtönben tölti a következő éveket, valaki odakint „szabadon éli a világát”. És vannak családok, amelyek egy része kint is, bent is él. Egy-​egy családtag elítélése, ki tudja hány ember életét forgatta föl gyökerestül. Életre szólóan.

* * *

Ezekre a napokra, ezekre az élményekre és érzésekre emlékeztünk október 23-án, kedden, délután 4 órától.

Az ünnepség során egy rövid bevezető előadást követően, Lukách Krisztina mesélt édesapja, Lukách Tamás életéről, aki a kőbányai GANZ-​gyár Munkástanácsának egyik vezetője volt ezekben a hónapokban, és aki ezért a „tettéért” utóbb éveket töltött börtönben.

Az előadások után egy percnyi csönddel és gyertyagyújtással adóztunk a forradalom és szabadságharc emlékének.

A házigazda Illés Gergely volt, akinek az ünnepi beszédét a képgaléria alatt olvashatjuk.

"GROM! Egy szovjet tábornok ennyit mondott egy telefonba. Sötét volt, csípős hideg. Még épp csak hajnalodott. Vasárnap volt, november eleje.

A „grom” egy orosz szó, annyit jelent mennydörgés. Ez volt a jelszó, amire elindult a hadművelet Magyarország ellen. A parancsot november 4-én, vasárnap hajnalban, negyed ötkor adták ki. Ebben a percben megpecsételődött a forradalom sorsa.

Ez a vasárnap volt a tizenharmadik nap. A szabadság tizenharmadik napja. Épp csak néhány nappal korábban hagytuk el a Varsói Szerződést, épp csak a napokban szabadult ki több ezer politikai fogoly, köztük az esztergomi érsek, Mindszenty József is. Épp csak néhány napja volt, hogy többpárti kormányunk lett, kommunisták, szociáldemokraták, kisgazdák és parasztpártiak ülték körbe Nagy Imre asztalát. Épp csak szóba kerülhettek a szabad választások, és úgy nézett ki, akár jól is alakulhatnak a dolgok.

És épp csak néhány napja ígérte meg Hruscsov, a szovjet első titkár, hogy mostantól minden másként lesz, mostantól minden nép úgy élhet, ahogy szeretne.

* * *

A szabadság első napja, október 23., keddi napra esett. Akárcsak az idén. Napok óta volt valami a levegőben. A fővárosban délután lendültek mozgásba események. Fölvonulások, tüntetések, egymással párhuzamosan. Délutánra a Bem-​szobor tövében értek össze a szálak. A tüntetők meghallgattak több beszédet és elszavalták a Szózatot is. Majd vonultak tovább, és a tömeg java része estére már a Kossuth téren járt. Itt többen kifütyülték Nagy Imrét, amiért „elvtársaknak” szólította őket. Egy kerülettel arrébb, néhányan a Rádió épületébe akartak bejutni. És itt már a fegyverek is előkerültek, elkezdődött a napokon át tartó lövöldözés, a városi harc, a lőrés és fedezék-​keresés.

Innentől gyorsan zajlottak az események. Olyan sebességgel, hogy követni is nehéz volt. Minden nap újabb és újabb fordulatot hozott, sokszor óráról-​órára változtak a dolgok: a vidéki városok sorra csatlakoztak; hol itt, hol ott keveredtek tűzharcba a munkások és az ÁVH-​sok; újabb és újabb követelések, ötletek és javaslatok hangzottak el… Az egész országot remények és kérdések özöne járta át. Jó ez nekünk? Meddig juthatunk? Mindez igaz, nemcsak csalfa vak remény? Nem lesz baj? Bízhatunk a szovjetek szavában? Valóban szabadok vagyunk? És azok maradunk?

* * *

Hatvankét évvel ezelőtt a föllobbanó népharag, néhány napra elsöpörte a zsarnoki uralmat. Az ötvenes évek központi gondolata, a világnak ezen a táján, a kommunizmus volt. A kizsákmányolás és elnyomás nélküli, egyenlő és szabad társadalom eszménye. Hogy ehhez szükség volt-​e Államvédelmi Hatóságra, vagy munkatáborra Recsken, kellett-​e mindehhez a szovjet megszállás, az talán nem is az eszmék világának a kérdése. Az pedig, hogy az ötvenes években élők közül, kinek-​kinek magával a kommunista eszmével, vagy éppen csak a Rákosi-​féle kivitelezéssel kapcsolatban volt ellenvetése, nos ez az, amit talán sosem tudunk meg.

Még a forradalom alatt, több különböző helyen, azt is megfogalmazták: nem akarnak se kapitalista, se rákosista visszarendeződést, nem akarnak mindent magánkézbe juttatni, de nem akarnak újra egy valakitől rettegni sem.

Miközben az Üllői úton, vagy a Széna téren harcok dúltak, voltak gyárak, üzemek, iparos műhelyek, ahol továbbra is termeltek, nem állt le a munka. A munkások maguk választották meg a vezetőiket. Olyan vezetőket, akikben bíztak, akikben hinni tudtak, akik közülük valók voltak. Nem a káderlapot nézték, nem a pártbizalmit kérdezték, döntöttek szavazással vagy felkiáltással – és e percben megvalósult az éveken át hirdetett eszme: valóban a munkásoké lett a gyár, az üzem, a műhely.

Az ily módon megválasztott munkástanácsok, jóval a szovjet beavatkozás után is, tovább irányították a termelést. Novemberben, decemberben még szinte mindenütt, de sok helyen még a következő fél évben is, az októberben megválasztott vezetőség maradt a helyén. A szovjet lánctalpakon Budapestre érkező Kádár Jánosnak épp ez okozta a legnagyobb fejtörést: mit kezdjenek ezekkel az üzemekkel, mit kezdjenek a kommunista eszme magasabb fokát jelentő munkás önigazgatással? Néhány heti engedékenység után, a keményebb fellépést választották.

* * *

Történt, ami történt. Hatvankét éve már. Milliók élték meg ezeket a napokat, milliónyi érzés és gondolat öltött testet és hunyt ki hamar, vagy vésődött be mélyen a köztudatba. Majd jöttek évtizedek, amikor azt a szót, ötvenhat, kiejteni is kockázattal járt. Ki tudja mit gondol a másik, mit a felettem álló, mit a mellettem ülő, ki jelent kiről, mit és kinek…? Sokakban belső monológokká váltak a forradalom benyomásai, mások talán el is felejtették, megint mások szidták és becsmérelték, ellenforradalomnak mondták azt, ami forradalom volt, és forradalminak nevezték azt, ami ellenforradalmi volt.

Három évtizedig kellett hamisan emlékezni. Három évtizedig volt elvárás máshogy beszélni arról a tizenhárom napról és három évtizedig kellett hamisan értékelni az azt követő időszakot.

Ám nem mindenkinek adatott meg, hogy pusztán belső vívódásként éljen benne a forradalom emléke. Voltak, akikkel megfizettette a hatalom az ellenszegülést: százakat büntetett halállal, ezreket börtönnel, tízezreket jogfosztással. És aki túlélte a megtorlást, annak élnie kellett tovább, munkát találni, elfogadva a méltatlant, a megalázót is. Bejárni a rendőrőrsre hetente, vagy havonta, úgy tenni, mintha minden rendben volna.

A szabadság lángja elfojtódott, meg kellett békélni az új renddel. Ám a remény, sokak szívében ott parázslott tovább…

* * *

Hatvankét esztendő múltán mit tehetünk mi, ma élők? Mi a mi lehetőségünk, mi a mi kötelességünk, mi az amivel méltó módon emlékezhetünk, mi az amivel nemesebbé, emelkedettebbé tehetjük a forradalom szellemét, lelki örökségét?

Olyan kérdések ezek, amelyeket évről-​évre föltehetünk magunknak, amelyekre minden ma élő nemzedéknek felelőssége keresni a válaszokat.

Egy föllobbanás. Történelmi léptékkel nézve talán csak ennyi ez a tizenhárom nap. De számunkra, magyarok számára többet jelent ez, mint bármely más nemzet számára a világon. Ezek a napok meghatároznak minket, meghatározzák a közösségünket, meghatározzák az életünket. És rajtunk keresztül meghatározzák a következő nemzedékek életét is.

Akik megélték azokat az időket, egy perce, egy napra, egy hétre, de sokan egy egész életre, képesek voltak arra, hogy higgyenek valamiben. Valamiben, ami több mint önmaguk jóléte, ami több mint a hétköznapi vágyak és érzések összessége. Önmaguk fölé nőttek. Aki tapasztalt már ilyet, talán megerősíti, van ebben az állapotban, valami emberfeletti.

* * *

Az emlékezésnek, főleg az ünnepi emlékezésnek az a természete, hogy a magaslatokba emel. Elszakít a hétköznapoktól, elszakít az ízektől és a szagoktól. Az ünnep fennköltsége azt sugallja nekünk, mintha minden egyes perc ilyen lenne az életben. De azért tudjuk jól, nincsen ez mindig így. Nem minden pillanat hőstörténetbe illő, nem minden cselekedet az örök jóból vagy rosszból fakad, nem minden ember hősi alkat.

Ahogy az élet sem egy amerikai akciófilm, úgy egy történelmi eseménybe belecsöppeni sem olyan egyszerű és magától értetődő helyzet. Mindenkiben előtörhet a kétség, mi a fontosabb, az én sorsom, vagy egészé? És tegyük a szívünkre a kezünket, amikor megszorít az élet minket, nem mindig a nemesebb út mellett döntünk.

De mégis, vannak, akik ilyen helyzetekben helyt állnak, nemes döntést hoznak, és ameddig csak lehetséges, kitartanak mellette. És amikor a külvilágban összeszűkül a mozgástér, a belső világban őrzik tovább a hitet, a meggyőződést.

* * *

A mai ünnepi alkalom különleges. Abban a megtiszteltetésben van részünk, hogy Lukách Krisztinát köszönthetjük a köreinkben, aki vállalta, hogy megosztja velünk, a saját és a családja életének azt a meghatározó részét, amit a forradalom és azt követő események jelentettek a számukra. Innen néhány utcányira lakott a család, amelynek az életét döntően megváltoztatta az 1956-​os év.

* * *

Itt következett Lukách Krisztina nagyon szép és méltó emlékezése édesapja történetéről. Krisztina 1956-​ban született, épp október 22-én vitték haza a kórházból. A család saját története és a forradalom eseményei kibogozhatatlanul összefonódtak.

Lukách Tamás a kőbányai Ganz Vagon-​ és Gépgyár egyik munkása volt a ’30-as évek vége óta. Az ötvenes évek elejétől a tervező irodán dolgozott. 1956 októberében a munkások közfelkiáltással választották be a Munkástanács ötfős vezetőségébe. Decemberben tartoztatták le először, de akkor a gyár egésze sztrájkba lépett, így a rendőrségről kénytelen-​kelletlen elengedték. Áprilisban „elbocsájtották”, majd májusban újra letartóztatták. Ítélet csak decemberben született, több mint nyolc éves börtönbüntetést kapott. 1962 őszén szabadult.

* * *

A „grom” egy orosz szó, annyit jelent mennydörgés. Ezt a jelszót használta a szovjet hadvezetés, a magyar forradalom elleni hadművelet megindítására. És a szovjet lánctalpasok megtetették a dolgukat, dübörgő hangjukkal maguk alá gyűrték a pesti srácokat.

Ám ez a szó, mennydörgés, valahogy talán jelkép is. Csak nem úgy, ahogy a szovjetek értették.

Azokban az októberi-​novemberi napokban, hatvankét évvel ezelőtt, a világ miránk, magyarokra figyelt. Rövid ideig tartott, alig két hétig, és egy idő után a világ közvéleménye már mással foglalkozott. Ám annak a tizenhárom napnak az emlékét, máig nem felejtették. Sokszor gondoljuk azt magunkról magyarokról, hogy kicsik vagyunk, jelentéktelenek. Hogy szinte észre sem lehet venni minket a térképen, súlytalannak érezzük magunkat, a többiek, a nagyok mellett. De lám, 1956 őszén, a robaj, amit a magyar forradalom jelentett, milliónyi, milliárdnyi ember fülébe jutott el. Október 23. volt az igazi mennydörgés, megrázkódott tőle a világ.

Ennek a valódi mennydörgésnek az emlékére gyűltünk ma itt össze. A háttérben ég néhány gyertya, épp tizenhárom, mindegyik egy-​egy napot jelképezve, egy keddet, egy szerdát és így tovább, amelyek a szabadságban teltek.

Most pedig, ha mennydörgéssel nem is szolgálhatunk, a mai ünnep lezárásaként meggyújtunk egy másik gyertyát. Ez jelképezi a mai napot, amelyen megemlékeztünk a szabadságért tett erőfeszítésekről. Mások nemes és hősies áldozatvállalásáról, eleink nagyságáról és hűségéről. Éljen bennünk ez a láng a következő napokban, hetekben, hónapokban is – és talán kitart bennünk a fénye egy egész évig és akkor újra meggyújthatjuk."

A beszéd utolsó öt bekezdéséből néhány nem hangzott el és csak itt, írásban jelenik meg. A kihagyott részek szürkével jelöltek.

2018. október 23.